20 év kellett ahhoz, hogy elővegyem és leporoljam a gyermekkori írásaimat, hogy miket idétlenkedtem össze 10-13 évesen. Anyunál voltam éppen, amikor eszembe jutott, milyen jó volt megírni, leírni, kimondani olyan dolgokat, amiket az ember talán elhallgat mások előtt, mások elől, mert nem akar konfliktust, vagy mert egyszerűen jobb az, ha az ember fia megtartja magának. Miért? Azért, mert különbözőek vagyunk és eltérően reagálunk néhány dologra. Hiába vagyunk barátnők, kollégák, családtagok, egyszerűen különbözünk és ez így helyes.
Szóval megnéztem, hogy akkor éppen mi nyomta a szívemet. Volt egy fiú az iskolában, aki nagyon tetszett nekem, de sosem vett észre. 12 éves voltam. Annyira szerettem volna, hogy megfogja a kezemet, vagy nyomna az arcomra egy igazi puszit. Olyan igazit. Anya mindig adott az arcomra puszikat, de én Pétertől szerettem volna mindezt 🙂 Emlékszem fogócskáztunk, mert akkor az volt a menő az iskolában és alig vártam, hogy elkapjon az udvaron, és akkor én lettem volna a fogó és előlem menekült volna mindenki. Később Peti a balettintézet tanulója lett és elváltak útjaink, egyszer-egyszer bejött minket meglátogatni és akkor mindenki körül állta, mert, hát Ő azért mégiscsak “világotlátott” ember lett. Sosem fértem a közelébe, de valószínűleg ez nem volt véletlen, ennek így kellett lennie….ma már tudom. Évekkel később hallottam, hogy 20 évesen autóbalesetben meghalt, talán nem figyelt oda, talán rossz társaságba keveredett, a mai napig nem tudom, mi történt. Álmodtam vele, vagyis miután megtudtam mi történt, nem tudom, hogy a tudatalattim üzenet-e, de álmomban elköszönt tőlem és én is tőle, talán, akkor 12 évesen Ő tudta, hogy sokat jelent nekem. Álmomban láttam felnőttként, pedig akkor 8 éve nem láttam már őt, nem volt facebook, sem twitter, de még iwiw sem. A mai napig emlékszem az álmomra…
Megviselt, és azóta sok minden más is, de egyet megtanultam, hogy mindig van remény és sosem szabad feladni semmit, mert a remény hal meg utoljára.
Gyermekkori naplóimat egy kicsit félreteszem, mert félek attól, mit olvasok még, ami történt, talán jó, talán rossz dolgok, de valami biztosan. Most is csak reménykedem, én egész életemben reménykedtem és bíztam, most is ezt teszem. Szeretném, ha ti sem felejtenétek el, hogy minden okkal történik, a jó is és a rossz is, mert mindenből tanulunk, én sokat tanultam, majd megosztom veletek, szépen sorjában, hátha valaki a más hibájából tanul és nem saját, elkövetett hibáiból, mint én. Csak segíteni szeretnék…mert vanremény!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: