Változás

Az utóbbi időben nagyon sokat gondolkodom azon, hogy valójában ki vagyok és mit szeretnék. Azt csinálom, amit mindig akartam? Jó helyen vagyok ott, ahol most vagyok? Valójában egész életemben ezen gondolkodtam, csak nem tudtam róla, egészen mostanáig. De hogyan tovább?

6 héttel ezelőtt léptem ki egy – akkor úgy gondoltam, hogy – számomra kedvezőtlen kapcsolatból, ahol a megalkuvás volt az úr. De ez pontosan mit jelent?!Eddig úgy gondoltam, hogy minden kapcsolatban van egy domináns fél, aki alapvetően irányítja az élethelyzeteket, a programokat és a jövőt. Mindent. Ez lehet a férfi, és lehet a nő is, ami már az elején eldől és ez így van rendjén. Ma úgy érzem, hogy mindig az a domináns fél, aki kevésbé szeret, és az a megalkuvó (elfogadó) fél, aki nagyon szeret. Ennek több oldala van, de a kapcsolatok nagy részére igaz. Én voltam az elfogadó fél, csináltam azt, amivel megtudok felelni a másiknak, csak, hogy ebbe egy idő után belefárad az ember. Én is az lettem…fáradt. És akárhányszor “belémrúgott” bennem minden alkalommal megtört valami, csalódtam.

Férjnél voltam, mikor mi találkoztunk, kiléptem a biztonságot nyújtó házasságomból. Valószínűleg az sem működött. Két külön típus a férjem és a mostani exem. A férjem a tenyerén hordozott, mindig, mindent próbált nekem megadni és abban a kapcsolatban Ő volt az elfogadó fél. És mikor azt írtam, hogy az elfogadó fél szereti jobban a párját, akkor az igaz. Ma már tudom, hogy sosem szerettem Őt, vagyis de, de nem úgy igazán, ami elég 30 évesen egy hosszan tartó házassághoz, ahol szeretetben és békességben neveljük a porontyokat. Nem lett volna esélyünk, ha akkor én nem lépek ki ebből, akkor később következik be, de mindenképpen válás lett volna a vége.

Belekerültem egy hirtelen felindulásból elkövetett párkapcsolatba, a hirtelen fellángolást szerelemnek és kötődésnek éltem meg, amivel kikerültem és átvészeltem egy nehéz időszakot. Nem vagyok kicsapongó, sosem voltam az, 3 párkapcsolatom volt életemben és mind hosszú távú. Nehezen váltok, ezt gyűlölöm magamban, minden költözést és változást világvégének élem meg. Mert az. Hosszan gyászolok, mert mindent meggyászolok. Már megismertem magam, régen azt hittem, csak szimplán szomorú vagyok, de nem. Ez már gyász. Végig megyek minden egyes szakaszon…ilyenkor mindig meghalok egy kicsit, de feltámadok és folytatom. Mindig van miért, van kiért, mert mindig van remény egy jobb életre, kapcsolatra. 

Sokszor gondolkodom azon, hogy az élet visszadobta a feldobott labdát. Pont azt kaptam a mostani kapcsolatomtól, mint amit én adtam, ugyan úgy viselkedek, mint anno a férjem. Mindent megadtam neki, ma már ki merem jelenteni, hogy soha senkit sem szerettem úgy, mint a páromat, az utolsó exemet. Bármit megtettem volna érte és meg is tettem, de soha semmi sem volt elég jó. Nagyon sokszor átvert és bántott szavakkal vagy tettekkel. Ebbe fáradtam bele, a folyamatos küzdésbe és megfelelésbe. 

6 héttel ezelőtt léptem ki egy számomra kedvezőtlen kapcsolatból, most találkoztam valakivel, aki visszaadja azt, amit elvettek tőle…a mosolyomat. Őszintén tudtam mosolyogni. Miért használok múlt időt? Ez vicces, valóban. Mindkettő akar engem, és (már) mindkettő lehozná a csillagokat, de nem állok készen, sem vissza-, sem előre nézni. Ma mindkettőnek megmondom, hogy egyedül szeretnék lenni, mert időre van szükségem és ezt csak egyedül tudom megoldani. Vannak mellettem barátok, kollégák, sajnálnak és támogatnak, de nem kell. A hétköznapokkal és az estékkel egyedül kell megküzdenem és megtalálni a helyes utat. Már vannak terveim, talpra állok, van remény egy másik és jobb életre, mert szerintem van olyan, aki küzdés és megalkuvás nélkül tud engem szeretni, úgy ,ahogy vagyok…és egy valakire állandóan számíthatok…egy üveg jól behűtött, illatos rosé-ra.